Baku - 4. nap, hazautazás

Március 31. csütörtök

A taxi pontosan érkezik, és nagy örömünkre a lila londoni sorozatból való, így végre mindenkinek jut hely, még ha a menetiránnyal szemben is. A recepciós már előre mondta, hogy 16 manat lesz, elégedettek vagyunk. Érkezéskor is hasonló taxit kellett volna keresni, itt végre hivatalos ártábla is kinn van a kocsiban.

A repülőtéren már az előcsarnokba belépve is átesünk egy biztonsági ellenőrzésen, amit továbbiak követnek, újabb fényképezés és vízumellenőrzés is következik. Mivel a Wizzair járata csak 5.20 körül landol, a személyzet nem is lép a reptérre, a földi szolgáltatásokat helyi cég végzi. Így nincs bőröndméricskélés, hogy vajon befér-e méret alapján a kis kézipoggyász a rekeszbe. A reptér szolgáltatásairól még annyit, hogy a kávézók-reggelizők rettentő drágák, semmit nem érdemes ott venni és enni, most már tudjuk. Még talán a Mc Donalds lehetett volna egy megfelelő reggelizőhely, de az a biztonsági zóna előtt van.

A repülőút érdekes módon nagyjából 20 perccel hosszabb, mint odafelé, szép a napkelte, a Kaukázus havas csúcsai, átrepülünk a Fekete-tenger fölött és Bukarest is felismerhető. A gépen talán a helyek harmada foglalt, elfekvésre is van mód. Reggel nyolckor szállunk le Budapesten. 

Baku - 3. nap

03.30. szerda

Előre láttuk, hogy száraz, kissé hűvös, szeles idő lesz, Gobusztán meglátogatására ideális. Útibeszámolók különböző kijutási módokat említenek, most sem tudom pontosan megmondani, hogy pontosan mi a tér neve, ahonnan a 195-ös busz indul, de annyi bizonyos, hogy a belvárosban és a parti bulváron közlekedő 5-ös, 6-os, 88-as buszoknak itt a végállomása. Kis üzletek, árusok és egy nagy Favorit market található itt, utóbbiba tértünk be visszafelé. A 195-ös busszal több mint egy órát mentünk, a sofőrnek előzetesen magyaráztam oroszul, hogy a gobusztáni múzeumhoz szeretnénk menni, ahová taxik visznek, és addig szeretnénk menni, ahol a taxik állnak. Nem tudta/értette, pedig idősebb volt, értsd, kellett tudnia oroszul. A mögötte ülő asszonyság segített oroszból azerire fordítani, végül már mindenki tudta a buszon, hogy hová megyünk és mikor kell leszállnunk (egy-két szolgálatból hazabuszozó rendőr és mások). Ez az út drágább volt, azaz a kb. 60-70 km fejenként 0,8 manatba, nagyjából 145 forintba került. Útközben sok érdekeset látni, fúrótornyot partközelben, üdülőfalut, senki földjét, senki földjét fallal bekerítve, úgy általában minden építményt fallal bekerítve, kisiskolásokat, akik tiszta cipőben szállnak buszra, anyuka és nagymama kísérőik pedig sáros kalucsnival sétálnak vissza a buszmegállóból.

Végre megérkeztünk, ahol leszállva hamar megalkuszunk: nagyobb autó nincs, rögtön azt ajánlják, hogy kettő taxit béreljünk, 30-30 manatért. Ezt reálisnak tartjuk és elfogadjuk, mivel Burjan, az idősebbik sofőr magától sorolja, hogy a sárvulkánokhoz, sziklarajzokhoz és a múzeumokhoz visz minket, mindez több órányi program.

Tehát a család kétfelé oszlik, és  egy piros Ladában  valamint egy ismeretlen márkájú koreai kisautóban foglal helyet. Innentől kalandok sora következik, leginkább azért, mert az előző napi kiadós eső alaposan feláztatta az amúgy is rossz állapotban lévő utat.

Útközben a buszból

Útközben - el a Bibi Heybat mecset mellett

Az egyik taxink...

amire megalkuszunk a két sofőrrel...

majd tankolunk is egy kicsit.

Itt már elég rossz az út...

de a sofőr mindent megtesz...

végül az utolsó szakaszt gyalog tesszük meg...

és ez vár minket a domb tetején.

Vezetőnk szerint ez egy tíz éves sárvulkán lehet.

A bugyborékolás fázisai

Háttérben a Kaszpi-tenger

Vigyázz, hova lépsz.

Kicsi kocsi ragacsos úton

Itt már tolásra vár...

...de van aki rossz helyre állt...

...a sofőr ezért hazavitte...

...ahol került rögtön azeri tea is.

Az utolsó szakaszt gyalog tesszük meg, érdemes felmászni, különleges, világvégi hely ez. A csendben közelebb érve már hallani a bugyborékolást, a távolban a Kaszpi-tenger látszik. A vulkánok különböző korúak, Burjan szerint a nagy tíz éves, de van itt kicsi egy éves is, a bugyborékoló iszap hideg, szerinte gyógyhatású, kénes szagú. Burjan még elmesélte, hogy nyáron egy nő fényképezés közben nyakig süllyedt az iszapba, mivel rossz helyre lépett, ezért úgy kellett kihúzni.

Lefelé menet mindenféle vicces dolog történt. Az autók beleragadtak a sárba, Z. besegített a tolásba, de rossz helyre állt. A tetőtől talpig felfröccsent sarat Burjan házában mossák le, ahol a mamuska teával is kínálja őket.

Mindeközben mi már a piros Ladával a múzeumnál vagyunk, ahová, és tovább a sziklarajzokhoz tökéletes út vezet. A bejáratnál, miután kiderült, hogy magyarok vagyunk, a fiatal dolgozó elmondja, hogy sokat tanult Petőfi Sándorról és elszavalja kapásból oroszul a Nemzeti dalt. Csak ámulunk. Majd a különálló és rendkívül tiszta mosdóépületben letakarítjuk a cipőinkről a sarat, mire végzünk Z.-ék is megérkeznek és a múzeumot már együtt nézzük meg. A múzeum a korábbiakhoz hasonlóan élményszerű, interaktív, tartalmas, jól követhető. Egy teremben az Európában fellelhető sziklarajzokat ábrázolják térképen, örömmel látjuk, hogy lám-lám, mi már jártunk a távoli Alta rajzainál is. Részletesen bemutatják, hogy az őskortól kezdve milyen emberek milyen rajzokat hagytak itt, hogyan zajlott a rajzok feltárása, hogyan éltek az ősemberek itt.

Taxisaink már várnak a múzeum előtt és felvisznek a rajzokhoz, ahol a lent vásárolt jegyeket ismét be kell mutatni. Még rajzok nélkül is érdekes lenne egy túra itt a sziklák között, rálátva a Kaszpi-tengerre.

Múzeum kívülről

részlet belülről

Kígyóveszély (csak meleg időben)

A híres csónakos rajz

A legnagyobb barlang

A sátor arra szolgál, hogy nagy melegben hűsölhessenek a látogatók.

A kirándulás végeztével visszatérünk a taxikkal, jobban mondva csak a pirossal a kiindulási helyre, mivel a kis fekete koreai kocsi valószínűleg a sártól eltömődve leállt. Már menet közben rég eldöntöttük, hogy már csak a kocsimosás szükségessége végett meg az útviszonyok miatt többet fogunk adni 30 manatnál, így a kirándulás végén végül 40-40 manatot kapnak a sofőrök, így mindnyájan elégedettek vagyunk, meg eléggé sárosak is. Nem baj, emlékezetes kirándulás volt. A legtisztább az én fekete nadrágom maradt, azt a buszról való leszálláskor szakítja ki egy az ülésből kiálló éles valami.

A Favorit Marketben vásárolunk, például azeri baklavát, ami ugyan tömény, de finom, és még haza is hozunk belőle. Fűszerek közül kurkumát, szárított gránátalma-magot, sumac-ot és plov fűszerkeveréket szereztem be. Utánanéztem később, a sumac magyar neve szömörce, tipikus azeri fűszer, amit például húsokra használnak. További erős azeri fekete teák is kerültek, nagyon olcsón.

Visszatérve Z. ahogy volt, sárosan betért még a Lavezza kávézóba kapucsinót inni, ahol magyarokkal fut össze, akik a repülőgépen is fenn voltak, és szintén másnap mennek haza. Az már csak másnap derült ki, hogy a négyből csak ketten, mert a másik kettő nem találta meg az útlevelét, így egy kicsit élvezi még az azeri vendégszeretetet.

Este még vacsora után felmegyünk a siklóval a lángtornyokhoz, kicsit sajnálva, hogy világosban nem jöttünk fel, nagyon szép mecset található a fenti állomásnál, valamint szép parkok, emlékművekkel. Készül azért néhány fénykép, de a viharos hideg szél szinte lefújja a fejünket.

Este a recepción még egyszer egyeztetjük a taxit, amit már reggel kértem tőlük, hogy majd másnap hajnali fél négyre (!) rendeljenek. Rövid alvás következik, itthoni idő szerint hajnali egykor kelünk.

Baku - 2. nap

03.29. kedd

Tudtuk, hogy esős nap lesz, szakadt is rendesen nagyjából délig, majd a rossz idő különböző formáit mutatta, úgy mint szemerkélés, szitálás széllel és viharos széllel. Ennek ellenére nagyon szép programot bonyolítottunk le.

A recepcióst még előző nap megkértem, hogy hívja fel az Azer Ilme szőnyegmanufaktúrát és kérdezze meg, mehetünk-e látogatásra. A kisüzem egyébként ismert látnivaló a netes blogokban, sőt, a magyar útikönyvben is benne van, de itt a városban nem ismerik, sem a recepciós, sem a taxisok.

A metrómegállóba menet volt egy érdekes esemény. Rendőrök tereltek be minket, az összes járókelővel együtt a márványból készült, mozgójárdás aluljáróba. Itt kellett kivárni, amíg fönt fontos ember elhaladt autóval. A Ganclik megállóig mentünk metróval, onnan gyalog terveztük, de felérve az aluljáróból a szakadó esőben jobbnak láttuk a várakozó taxisorhoz menni. Az üzem nincs innen messze, legfeljebb egy kilométer, de senki sem ismerte. Filmbe illő jelenet volt, ahogy egyik taxiból a másik után szálltak ki a sofőrök, tanácskoztak, hogy hol van az a bizonyos utca. Persze hogy hatan ültünk megint a személyautóban, kipróbáltam, milyen az, ha gyerekek apával hátul szoronganak és én vagyok elöl: apa mászott be utolsónak, így nehezen, de becsukódott a hátsó ajtó. Most már persze könnyen odatalálnánk: felérve a metróból álljunk meg úgy az Atatürk sugárúton, hogy a nagy bevásárlóközpont a hátunk mögött legyen, majd menjünk előre kb. 2-300 métert, a következő nagy kereszteződésig, ahol balra fordulunk a Haszan Alijev útra. Itt főleg lakberendezési, leginkább parkettaboltok jönnek egymás után. Pár száz méter után balra fordulunk egy kisebb utcába, a szőnyegüzem a Samszi Rahimov 2-ben található, szépen felújított épület. Belépés ingyenes, angol nyelven vezet végig bennünket a kis hölgy.

Mozgójárdás aluljáró

Azer Ilme szőnyegüzem udvara

Híres látogatók

Munkában a szövők - a kép nem adja vissza a sebességet.

A szőnyegeket gyapjúból vagy selyemből készítik, a fonalakat az üzemben festik, természetes anyagokkal.

Táskák is készülnek

A bemutatóteremben

Balra a jellegzetes "Buta" motívum.

Az üzem kívülről

A szőnyegüzem látogatása után a Koroglu metróállomásra mentünk, ahonnan a 184-es busszal utaztunk ki Suraxani-ba, az Ateshgah tűztemplomhoz. A busz végállomása egy vasútállomás, itt csak át kell kelni a síneken és máris a műemléknél vagyunk. Más leírásokban is elolvasható, hogy itt már i.e. 1. században is állt egy Zoroaszter-szentély. Erről a vallásról érdemes tudni, hogy követői a tűznek fontos szerepet tulajdonítottak, kapcsolatot láttak benne a földi és égi világ között. A Selyemút mentén haladó karavánokon keresztül eljutott a távoli szentély híre Indiába, a vallás ottani követőihez, akik a 17. századtól elkezdtek ide zarándokolni. Emiatt létesültek ezek az építmények, a zarándokok és a karavánok fogadására is. Aztán a kőolajtermelés pontosan 150 évvel ezelőtti beindításával a folyton lobogó tűz elaludt és a zarándokok is elmaradtak. Most mesterséges tűz ég.

Az eddigi múzeumokhoz hasonlóan itt is érdekes, tartalmas a kiállítás, a különálló kis cellák a hely különböző időszakait mutatják be. Érdekes például az a szoba, ahol az önsanyargató aszkétákról van szó. Akár hónapokig is sajátos kéztartásban tartották a kezüket vagy összekötözve meditáltak.

Bejárat

Egykor karavánszeráj, ma étterem.

A központi szentély

A kis cellák mindegyikében kiállítás van.

Tűzmadár?

Ez vagy a perzsa, vagy a szanszkrit felirat.

Ezeken a síneken kelünk át, ha a Tűztemplomhoz akarunk jutni.

A volt karavánszerájból éttermet alakítottak ki, ami hétköznap ebédidőben üres. Megkérdeztük, mondta a pincér, hogy nyitva vannak. Persze mindig kockázatos, egyedüliként beülni egy étterembe, de most nem csalódtunk: pincérrel oroszul beszélek, angol étlapot tanulmányozunk (ez egyébként eléggé általános), ő ajánlja a Kaszpi-tengeri friss halat, amit elfogadunk. Ezen kívül javaslatára rendelünk még egy sadj-t (szadzs), ami egy sajátos serpenyő, alatta forró parázzsal. Mindenfélét lehet ezen a felületen sütni-grillezni, húst, zöldségeket, palacsintát. Minden nagyon finom, el is fogy, és nem is fizetünk sokat, ötünknek talán 60-65 manatot összesen.

Innen jobb ötlet híján visszamentünk Koroglu állomáshoz, mivel így a legegyszerűbb a következő célt, Yanar Dag-t elérni. Ahogy leszállunk a végállomáson a 184-es buszról, pont előttünk indul a 217-es, amely intésre megvár minket. Újabb fél-háromnegyed órás buszozás következik, alkalom nyílik megfigyelni a külvárosi negyedeket. Mikor már-már reménytelenné válik az egész, kezdenek feltűnni útjelző táblák, amelyek a nevezetességet hirdetik, tovább egyenesen. A busz pont a Yanar Dag emlékhely bejárata előtt tesz le, itt parkoló is van. Belépőjegyet kell venni (szokásos 2 manat), illetve idegenvezető kislány ajánlkozik, hogy 5 manatért elmondja angolul a tudnivalókat. Meghallgatjuk, közben jólesik az égő hegy nyújtotta meleg. Már legalább négy ezer éve ég a hegy alja (metán), meleg időben nagyobb lánggal. Ugyanitt szuvenírbolt is van, bevásárolunk táskákból, utóbb kiderült, a reptéren ugyanezek legalább háromszor ennyibe kerülnek, itt 6-7 manat. A ligetes részen zenélő követ (kavaldash) lehet kipróbálni, ilyen lesz másnap Gobusztánban is: a kő belül üreges, másik kővel megütve különböző mélységű hangokat ad.

Zenélés a köveken

Visszatérve a városba kis pihenés után a Fisincan-ban vacsorázunk, ezúttal étlapról rendelünk mindenféle jót: gutabot, ami palacsintához hasonló étel, leginkább hússal töltve; hagyományos plovot, amelyet két cserépedényben hoznak, külön a sáfrányos rizst és a ragut, amelyet szertartásosan borít a pincér a tányérra. A ragu tartalmaz húst, ami ezúttal bárány, hagymát, szárított gyümölcsöket, azaz sárgabarackot és aranyszínű mazsolát, szelídgesztenyét. Olyan jó, hogy másnap is kipróbálok egy másfajtát, akkor csirkéből. Aznap avagy másnap kóstoltunk itt még küküt, ami tojásos lepényféle, rengeteg zöldfűszerrel, sadj-ot újra, pizzát, ami serpenyőben sül, harscsó nevű grúz levest, ami nagyon tartalmas, sűrű húsos leves.

Este kicsit vásárolni próbáltunk a környéken, leginkább jellegzetes édességeket, teát, fűszereket kerestünk, de a belvárosban nincsenek nagy szupermarketek, csak pici kis boltok. Azért valami lett, amit másnap még egy Favorit marketben, ahonnan Gobusztánba és –ból indulnak és érkeznek buszok, kiegészítettünk. Egy ajándékboltban vettünk még terítőket, buta mintával. A buta egy jellegzetes azeri motívum, a szó lángot jelent, és szőnyegeken, épületeken, textíliákon rendszeresen előfordul.