13. nap

Augusztus 18. Terv: Kazbegi - Borjomi - Akhaltsikhe

Korán kelve már fél nyolc körül sikerült elindulnunk a szállásról. Az Easy Hotelben jó helyünk volt, különösen a panoráma a szobából és a teraszról volt nagyon szép, ráadásul a központban van. A fürdőszoba olyan grúzos, nem praktikus a zuhany, de úgy tűnik, szinte mindenhol ez a szerteszéjjel veretős van. Amit megfigyeltünk még, a mániákus spórolás a wc-papírral, negyed tekercs öt embernek két napra, jó, ha van saját, vagy venni kell tartaléknak.

Arra számítottam, hogy nagyon hosszú lesz az út Akhaltsikhe-ig, végeredményben észak-déli irányban átszeltük az országot az orosztól a török határig, de már délre Borjomiban voltunk, majd három óra felé megérkeztünk a szállásra is.

A reggeli mindig egy sarkalatos pont, szerettünk volna útközben reggel enni valamit, ami nem hacsapuri, de úgy tűnik, itt mindenhol ugyanaz a 20-30 étel van, legalábbis vidéken, és azt eszik reggel-este. Persze egy kisbüfében hacsapuri lett a vége.

Borjomiban azért már kicsit más volt a választék, talán azért, mert délebbre értünk, más tájegységre. Útközben érdekes volt, hogy egy helyen kilométereken át nyugágyat, függőágyat árultak, mindenféle mintában és méretben.

Borjomiban figyelemre méltó az Inka Café, sütemény, kávé és tea fogyott itt, majd elsétáltunk a park bejáratáig, ahonnan a felvonó indul. A park belépős, oda már nem mentünk be. Híres üdülőhely volt már a 19. században a város, épületek emlékeztetnek erre, többet szépen felújítottak. Kicsit hasonló a hangulata, mint az európai fürdővárosoknak, Bad Ischl, Karlovy Vary, Opatija.

Művészkávézó Borjomiban

A park bejárata Borjomiban

  Akhaltsikhe-ben a szállásunk az Old Town GH-ban van, a Rabatitól pár percre csak. Örmény házaspár a házigazda, emeletes a szobánk, fenn még több üres ágy is van, akár nyolcan is elférnénk itt. A fürdő a korábbiakhoz hasonló, azaz nincs zuhanytálca, megy mindenhová a víz. Ezen kívül azt mondta a tulajdonos, hogy ne dobjunk wc-papírt a wc-be (már megint ez a papír!), hanem a mellette lévő szemetesbe.

Délután még bejártuk a szépen felújított Rabatit, 7 lari a belépő ide a külföldi felnőttnek.

Képek Akhaltsikhe szépen felújított óvárosából

Kismacskát mindenhol találni

 Itt vacsoráztunk a Rabat étteremben, a választék hasonló a korábbiakhoz, egész jókat sikerült rendelni és enni. Aztán bementünk egy valódi szupermarketbe, ez az első, amit Grúziában találtunk, végre elég nagy, melegkonyhája is van, holnap bőven elég lesz ott vacsorázni. Úgy tűnik, az Edeka grúz megfelelője.

Holnap Vardziába megyünk, hogy megnézzük az ottani sziklavárost.

Z. és M. most a teraszon beszélgetnek a szomszéd vendégekkel, ahogy hallom, ők finnek. Z. beszél, M. korrigál és kiegészít.

Nap bácsi: fiatal pincér, aki semmilyen nyelven nem beszélt a grúzon kívül.

Nap néni: morgós wc-s néni Borjomiban. 

14. nap

Augusztus 19. Terv: Vardzia, kirándulások

Előzőleg elolvastuk vendégházunk értékeléseit, amelyek alapján bőséges reggelire számítottunk, az volt a kérdés, hacsapuri is lesz-e. Nos, nem volt, de volt plov (piláf, rizses egytálétel, meleg), sajt, tojás, vaj, kenyér, saláta, sütemény, kávé, tea. Mindenki rendesen reggelizett, majd kicsit később már indultunk is Vardzia felé. Útközben nagyon szép volt a táj, a Mtkvari folyó hol szélesebb, hol keskenyebb völgyében haladtunk, magas sziklák között.

Jó ötlet volt időben elindulni, mert még alig volt látogató a sziklavárosnál. Egy kisbusz visz fel a belépőjegyen túl fejenként 1 lariért a bejárathoz, ötünkkel azonnal el is indult. Ott fenn végigjártuk a kamrákat, helyiségeket, járatokat és megnéztük a templomot is. Ez Vardzia férfikolostora is egyben, van a látogatóktól elzárt lakótere is, most hat szerzetes él itt. A város a virágkorát a 12-13. században élte, a később szentté avatott Tamar királynő építette fel, illetve elődje III. Georgi. Aztán egy nagy földrengés a középkorban sok építményt elpusztított, később újra lakott lett, majd a 20. században kezdték el feltárni. A bejárásához szükséges egy kis ivóvíz és kényelmes cipő, és nem árt figyelni a barlangok, járatok, lejárók magasságára is, alacsonyabb emberekre szabták. Érdekesség még, hogy már a középkorban nagyon jól megoldották a vízellátását és elvezetését, saját forrása is volt/van, emellett szellőzőjáratokat is létrehoztak.

A sziklavárost egy titkos alagúton lehet elhagyni és visszatérni a kiindulópontra, ahol wc, étterem, ajándékbolt van. Az étteremben kicsit leültünk egy könnyű ebédre, a padlizsán dióval itt is nagyon jó, és volt végre sajtos kinkali is.

Vardzia parkolójában. B. mindig meglátja az ilyeneket.

A sziklaváros a folyón átkelve jobbra érhető el, de balra kanyarodva 3-4 km után van egy másik, egy felső női kolostor is, ahol apácák élnek. Itt is, és útközben is láthatóak a sziklákon annak nyomai, hogy egykor emberek élhettek bennük, de ezek az apácák nagyon szép kis házakban, egy 11. századi templom szomszédságában élnek. Itt érkeztünkre előjött egy apáca és kinyitotta nekünk. A lakóterük nem látogatható.

A női kolostor templomának bejárata

Apácák lakótere

Visszafelé haladva a vardziai elágazáshoz a jobb oldalon termálvíz nyomait vette észre Z.. Egy fórumban olvastunk egy „ne-ítélj-elsőre” termálfürdőről, és íme, megtaláltuk! Készültünk fürdőruhával, de végül a többség túl melegnek találta a vizet, lehetett vagy 38-40 fokos. Persze itt is akadt valaki, aki szerintünk önjelölt módon pénzt szedett a fürdőért, amin bőven lehetne mit fejleszteni. Például a közeli patakhoz kis lejárót építeni, és ott, ahol összekeveredik a termálvíz a patak vizével, egyszerű fürdési lehetőséget kialakítani. De mindenek előtt szemetet szedni lenne érdemes.

Termálmedence, bejárat

Itt látni, hogy folyik a termálvíz

Bent többen fürödtek

Innen a közeli Vanis Kvabebi női kolostorhoz mentünk fel nagyon meredek, de rövid úton. Szerettem volna megnézni, egy fórumban nagyon ajánlották, de a déli melegben a gyerekeknek nem akaródzott felmászni magasra, különben is megvolt mára már a két kolostor. Este egyébként összeszámoltuk, eddig 22 kolostort/templomot néztünk meg. Persze így már hiába emlegettem az Akhaltsikhéhez közeli Sapara kolostorrendszert is. Inkább kerestünk egy helyet útközben a folyóparton, ahol egy kicsit lábat áztathattunk, majd visszamentünk a szállásunkra.

Este még vacsoráztunk egy jót, ezúttal a Hotel Lomsia éttermében, ami tényleg nem volt drágább más helyeknél, viszont voltak nem grúz ételek is, így a fiúk végre tésztát is ehettek. Meg kell említeni még ehelyütt a kóbor, de rendkívül szelíd kutyákat: nagyon jól viselkednek, étterem környékén is van néhány, de nem tolakodóak. N. egyet megetetett pisztrángfejjel.

Utóbb vetettünk még egy pillantást a kivilágított óvárosra – a tegnap megnézett Rabatira -, majd visszatértünk a szállásra.

Holnap megyünk a tengerpartra, egy izgalmas, de turisták által állítólag kevéssé ismert útvonalon.

Nap néni: apáca, aki kinyitotta nekünk a templomot. Az volt az érzésünk, hogy ebédelésből állíthattuk fel, vettünk is egy cd-t tőle.

Nap bácsi: egy férfi az étterem teraszán elijesztett egy kutyát, rászólt és tapsolt hármat.

Vanis Kvabebi

15. nap

Augusztus 20. Akhaltsikhe - Batumi

Akhaltsikhéből fél 10-kor sikerült elindulnunk, a gazdag reggeliben ezúttal paradicsomos tojásrántotta volt, a tegnapihoz még méz jött hozzá, illetve, mikor kiderült, hogy a gyerekek nem eszik a tojást, néni még hozott egy kis édességet.

Akhaltsikhéből Batumiba vezet egy rövidebb út, az 1. számú, illetve a házigazdák kerülővel, Kutaisi felé szoktak menni, mivel arra jobb az út, de nagyjából kétszer-háromszor annyi km. Mi a rövidebb utat választottuk, át a hegyeken, bízva a grúz útépítőkben. Az első 10 km építés miatt volt lassú, ilyenkor kiteszik a bocsánatkérős táblát, ez mindenképpen reményt keltő. Utána volt egy darabig jó út, majd mintegy 30-40 km-n át aszfalt nélküli köves út jött, néha szerpentines, át a 2000 m fölötti hágón. Itt már bocsánatot se kértek előre, reménytelen állapot. Viszont a látvány tényleg szép volt, zöld fenyvesek, hegyek, folyóvölgy, mint Ausztriában. Csak a házak voltak nagyon szegényesek, az utcán gyerekekkel, akik szívesen eladtak volna valamit az utazóknak. Érdekesség, hogy nagy fejlesztések zajlanak itt, síparadicsomot hoznak létre, elkészült már egy-két felvonó és szálloda is, a felvonót osztrák cég építi. De mindaddig, míg a helyet 35 km/h-s sebességgel lehet megközelíteni…

Khuló után kezdett visszatérni az aszfalt, és utána már többé-kevésbé rendben volt, kivéve pár kisebb szakaszt. Török cégek végeznek itt nagy terepmunkát, alagutat és viaduktot építenek, nem látjuk, hogy pontosan hová. Az útikönyv egyébként több látnivalót ígért itt, régi hidakat, egyet láttunk is, de nem álltunk meg, minél előbb le akartunk érni. Végül fél háromra értünk Batumiba, azaz a 158 km-es távot 5 óra alatt tettük meg, egy rövid megállóval.

A szállás Batumiban a 16. emeleten van, egy apartman, tengerre néz, jól felszerelt, jó a fürdő is végre (zuhanykabin!), van minden, csak kicsi ötünknek. Nem szabadna ezt öt embernek kínálni.

Egyet fürödtünk a tengerben, annyi elég is volt. Kell néha ilyen tengerpartozás, hogy emlékeztessen minket arra, hogyan nem akarunk nyaralni. Tömeg, meleg, lenn zsúfolódnak a parton. Batumi keveréke a csicsás és modern építészetnek, érdekes megoldások vannak, befejezetlen dolgok: megépítenek hatalmas házakat, benne vagy 300 lakás, de parkolót nem építenek alá. Az étteremben jót ettünk, de szerencsétlen pincérek két emelettel lejjebbről hordják fel a fogásokat, de még az italt is, mert nincs nekik étellift. Vacsora után levezetésként begyalogoltunk a központba és vissza a parti bulváron, kb. 7 km.

Nap néni: a kevés aszfaltos szakaszon, egy városban, egy kisautó kanyarodott elénk, nagyon óvatosan, nagy ívben kerülgetve a pocsolyás gödröket, a hátsó ablakon egy piros háromszögben magassarkú cipő matricával. Ki ragaszt magára ilyet? Vigyázat, béna vagyok, vagy mi? Mikor meguntuk az óvatoskodást és éppen balra húzódott ki, szépen elmentünk mellette, bele a pocsolyába, a víz befröccsent a lehúzott ablakán, jobbkormányos kocsiban egy zöldruhás fiatal nő ült.

Nap bácsi: egy kisteherautó platójára felkéredzkedett hátizsákos turista, hasonlított néhány színészre.

Szép és csúnya építmények Batumiban

Up&Down étterem, itt vacsoráztunk

A város kellős közepén néhányan sátrat vertek

16. nap

Augusztus 21. Terv: Batumi

Ma pihenőnapot tartottunk Batumiban. Délelőtt lement egy mosás, közben, immár busszal bementünk még egyszer a központba. A buszjegy 40 tetri, párosával lehet venni a sofőrnél, egy jegy két alkalomra jó. Megnéztük az óvárost és azokat a részeket, ahová tegnap már nem jutottunk el. Egyre melegebb lett, így visszaindultunk, előtte még az egyetlen itteni McDonaldsba bementünk, a változatosság kedvéért. Nem volt annyira jó ötlet, sokan álltak sorba és itteni viszonyok szerint egyáltalán nem volt olcsó a kaja.

Délután hárman lementek az alattunk lévő Aquaparkba, ketten fennmaradtak pihenni. Ez is, az is jó volt. A tengerben csak én fürödtem ma egy rövidet. Sokan vannak a parton, és mindenki egészen vízközelbe akar kerülni, alig lehet megközelíteni a vizet. Ráadásul szinte kizárólag partközelben fürdenek, szinte senki nem úszik beljebb, mintha nem tudnának úszni. Ezen kívül megfigyeltük még, hogy rengeteg a leégett ember a parton és a városban is, nők, gyerekek vegyesen pecsenyepirosak.

Estefelé egy bevásárlóközpontot akartunk keresni, először azonban nem jártunk sikerrel, amit a Google ajánlott a közelben, még nem nyílt meg. Ezért hát felszálltunk az első arra járó buszra és bementünk megint a központba, ahol a Batumi Plázát kerestük meg. Egy félig üres épület lett, viszont volt benne egy indiai termékeket árusító bolt, itt vettünk néhány ruhaneműt, aztán a környező kis utcák üzleteiben is. Majd találomra betértünk egy olyan étterembe, ahol sokan voltak, ez volt a Shemoikhede. Utóbb kiderült, hogy ez egy nagyon népszerű hely itt, nem véletlenül: egész jó a kiszolgálás, ugyan csak oroszul beszélt a pincér, és sikerült olyat találnunk az étlapon, ami pont nem volt, de ár-érték arányban nagyon jót ettünk.

Később még felzsúfolódtunk egy visszafelé menő buszra, ne vesszen el a jegy, ha már megvan, és készülünk a holnapi útra, reméljük, az autó is ott van a sarkon, ahol hagytuk tegnap.

Nap néni: a két útpályát keskeny zöld sáv és kerítés választja el, ott állt egy feketeruhás öreg néni szerencsétlenül, többiek vaknak gondolták, merthogy fehérnek látták a botját. Még egy rendőrautó is megállt a távolabbi sávban, hogy segítsen neki. Hozzánk közel volt, odamentem és visszakísértem a járdára, megmutatva, hol van zebra, ahol át tud kelni.

Nap bácsi: pincér az étteremben. Csak oroszul beszélt, viszont mindent rendesen kihozott, amit kértünk. M. csupa olyasmit akart, ami nem volt, italból elfogyott a citromos limonádé, csak körtés volt, nem volt pelményi, akkor talált mást, de az sem volt, végül egy marhahúsos ételt kért.

Képek a délelőtti Batumiból

Képek a Batumi Piazzáról, amely Velencére szeretne hasonlítani

Utcakép a régi Batumiban

Mecset tornya, hangszórón történik az imára hívás

Hasznos dolog a kerékpárút, van hová kipakolni a cuccokat

Ali és Nino szobra a bulvár végén: egy azeri muszlim és egy grúz keresztény mesehős szerelmest ábrázolja a különleges, lassan mozgó szoborpár.

Még egy szoborpár a bulvárról

17. nap

Augusztus 22. Terv: Batumi - Kutaisi

Reggel tíz óra után indultunk el Batumiból, a városból egész simán kijutottunk, majd haladtunk tovább a tengerparton észak felé. Kezdetben szép szubtrópusi növényzet is volt, sőt, teaültetvényeket is láttunk végre. Eredetileg szívesen megnéztem volna egy ültetvényt és egy feldolgozót, de szinte semmi információt nem találtam róla, pedig ez az a terület, ahol még illetve újra teát termesztenek. Oguretiben van állítólag még egy üzem, de arról is bizonytalanok voltak az információk, ezért nem tértünk ki, hanem mentünk egyenesen Kutaisiba. Itt-ott megint tehenek tűntek fel, illetve Kutaisi előtt az utolsó 5 km aszfalt nélküli útépítés volt, amúgy zavartalanul haladtunk.

Közben 37-40 fokra emelkedett a hőmérséklet, így a szállásra, a Kiev Hotel Kutaisiba érkezve megint csak leült mindenki az apartmanban. Úgy tűnik (biztos), hogy a hőség sokkal inkább akadályozó tényező a programokban nyaraláson, mint például az eső.

Kicsi és nagy szállások váltakoztak az út során, ez legalább 50-60 négyzetméter most, olyan, mint egy antik bútorgyűjtemény. A házinéni elég nagyhangú, most már egy ideje lenn beszélget valakivel, mintha alkudoznának.

A meleg miatt csak két családtagot sikerült még rábeszélnem, hogy amíg nálunk van a kocsi, menjünk még el a közeli Gelati kolostorba. Érdemes volt, fenn jobban járt a levegő, és a kolostor miatt is érdemes volt felmenni. Azon kevés templomok egyike, ahol benn is lehet fényképezni, a templomszolga magától elmondja és megmutatja a freskókat, és hogy ki hova van temetve, valamint végre valaki azt is kérdezte, beszélünk-e németül, tehát így mondta el mindazt, amit a felújítás alatt álló akadémiáról és az ásatásokról tudni lehet, sőt vettem tőle Davit költeményének német nyelvű fordítását is, egy kis könyv formájában.

Miután visszajöttünk, megvártuk az autóért érkező fiatalembert, aki érdekes módon ugyanaz volt, aki Tbilisziben kihozta, tehát leutazott ide, hogy visszavigye. Majd elmentünk vacsorázni, a Cafe Rennes étterembe, kicsit már európaibb ételeket. Méltó zárása a kaukázusi túránknak, amit annak idején Bakuban a Paris Bistro-ban kezdtünk.

Reggel 3.30-ra jön a transzfer, szállásunk szervezi, szerintem túlzás a 30 lari ezen a környéken, de mindegy, nem kerestünk másikat.

Nap néni: itteni tulajdonos, hasonlít egy kicsit a gyerekek egyik történelemtanárnőjére.

Nap bácsi: furcsán mászkálva és hadonászva telefonáló férfi, akit az étteremből kinézve figyeltek meg.

Gelati kolostor: 12. századi épület, éppen felújítják a tetőt

Talán a bal oldalon látható az a freskó, amely az egyetlen Grúziában, amely Davitot ábrázolja. Kezében tartja a templomot, mint alapító.

Az akadémia épületéhez borospince kapcsolódott, az ásatásokon jól látszanak a feltárt földbe mélyesztett korsók

18. nap

Aug. 23. Terv: Kutaisi - Budapest

Kis közjátékkal indult a nap, ottani idő szerint rendben felkeltünk 2.45-kor és lenn álltunk már 3.25-kor, de a taxi nem jött 10 percen belül. Úgy gondoltuk, hogy cselekedni kell azonnal, így, nem tudva, hogy a háziak a szálló mely részén laknak, elkezdtem kopogni (dörömbölni) az alsó lakás ajtajánál, ahol benn égett a villany. Végül kijött egy férfi, oroszul elhadartam neki, hogy mi a gond, és ő-e a házigazda, mire kissé bágyadtan angolul válaszolt, hogy ő egy szót sem ért abból, amit mondtam. Így nyilvánvaló lett, hogy nem a célszemélyt keltettem fel, ezért egy szinttel feljebb kezdtem el dörömbölni (ököllel ütni az ajtót) és akkor már kiabálni is, hogy halló!, hazjájeva, hazjájka, stb. Végre előbújt egy félmeztelen pocakos férfi, célszemély, aki hamar megértette, mi a gond. Felhívta a taxist, aki két perc alatt ott volt, így negyed órával később indultunk el. Azt már meg sem kérdeztem, mi volt a gond.

Egyébként előző nap azt mondta a háziasszony (hazjájka), hogy ne nyugtalankodjak, ők rendszeresen biztosítanak transzfert az utasoknak. Ehhez képest azt állította, hogy 40 perc az út a reptérig, pedig 20 perc alatt ott voltunk, igaz, mondtuk a sofőrnek, hogy most aztán gyorsan.

Persze rendben elértük a járatot, de jobb lett volna kicsit előbb odaérni. Most kedd hajnalban az amúgy kicsi és kevés forgalmat bonyolító reptéren három gép is indult szorosan egymás után, így rengetegen voltak. Ráadásul háromszor is sorba kell állni, függetlenül attól, hogy már kinyomtatott beszállókártyánk van, azt is kicserélik egy hagyományosra és az összes kézipoggyászra szalagot tesznek. A biztonsági ellenőrzésnél, az elején, nincsenek terelőkorlátok, mindenki igyekszik előbbre kerülni. Mivel nagyon sokan hegymászással, túrázással töltötték az időt, minden második ember túrabakancsban érkezik, amit átvizsgálásnál le kell vetni. A reptér méretéhez még annyit, hogy a kapuknál, a belső várakozó részen mindössze egy férfivécé van, ahol hosszú sor alakult ki ma hajnalban. Nőiből kettő.

Ezektől függetlenül minden gond nélkül hazaértünk, nem okozott problémát sem a két kilóval nehezebb feladott poggyász, sem a kézipoggyászban felejtett napozókrém.

Összegzés

Később...