Családi utazások a Kaukázus országaiban: 1. nap

Augusztus 6. Terv: Érkezés Kutaisziba, továbbutazás Tbiliszibe

Helyi idő szerint 4.40-kor szálltunk le Kutaisziban. Beléptetés, pénzváltás, buszjegyvétel kártyával gyorsan ment, próbáltunk helyi SIM-kártyát venni, de csak ingyenes ajándék volt, még meg kell néznünk, mire megyünk ezzel. A reptéri kis büfé itt is biztos drágább, mint más helyen, de beszereztünk friss vizet és némi töltött pékárut a négyórás buszútra.

A szűk kis Mercedes-buszban voltak más magyarok is, egy magyar-grúz házaspár, na meg egy lengyel túrázó, aki szintén Budapestről érkezett, és mindjárt dugóhúzó után kérdezősködött. Nem volt senkinek, ezért visszament a reptérre kinyittatni, majd átmászva a közben az utastérbe pakolt bőröndökön a helyére ült, kezében a kinyitott Doromborral. Ez az akció, meg az illető szaga miatt este a gyerekek őt tették meg a nap bácsijának.

A busz egy helyen tett negyedórás pihenőt, itt is lehetett enni és kávét inni. Menet közben, aki ablak mellett ült és nem aludt, sok érdekeset látott, sok-sok dinnyeárust, útmenti sütőket, de B. a kétnyelvű táblák segítségével Tbiliszibe érve már tudott egy kicsit grúzul olvasni.

A szállásunkat hamar megtaláltuk, míg a kulcs megérkezett, a közeli Dunkin Donutsban ittunk frissítőket. A foglalt apartman nem nagy, nagyon közel van a Szabadság térhez egy belső udvarban, mégis elég csendes. Gránátalma nő a bejárat előtt.

A szállásunk belső udvara

Ennyit nem tudtunk megenni: középen egy fél hacsapuri, ez a tészta, sajt, tészta, sajt fajtájú. Balra a zöld színű üditőt limonádénak rendeltük, ezt hozták: túl édes, ánizs izű üdítő, később ittunk jobbat is ilyenből.

A régi városháza a Szabadság téren, a mellette lévő utcában volt a szállásunk.

A metró olyan mint máshol.

Egy a sok közül.

Pihenő következett, hiszen nem mindenki tudott az utazás 15 órája alatt aludni. Közben én váltottam még larit, mivel szinte mindenért készpénzzel kell fizetni, a Jerevánba szóló vonatjegyért is, amit az ébredés és kis metrózás után az állomáson megvettünk. Sajnos, csak odafele adnak, visszafele ott kell venni. A vásárlás hosszadalmas volt, de legalább sorban ülés volt állás helyett, sorszámok hívták az ablakhoz az embereket, majd fonetikusan átírva cirill betűre a neveinket, kiállították az öt jegyet. Ehhez az útlevél mellett hangosan ki is kellett ejtenem a neveket.

Ezt megelőzően, még alvás után ebédeltünk is egy közeli, eldugott kis étteremben: megkóstoltuk a khinkalit, hacsapurit (hatalmas adag, fele megmaradt), gombalevest, kebabot, kemali szószt, a legjobb a fiúk barbecue-je volt, borjúhúsból.

Este hétre a Szabadság téri turistainformáció elé mentünk, ahonnan indulva vezetett belvárosi sétán vettünk részt, ami két és fél órás és elvben ingyenes, amúgy ki mennyit gondol alapon borravalós volt. Velünk együtt egy 11 fős társaságot – lengyelek, egyiptomiak, izraeliek és mi – vezetett Nina, és nagyon megérte vele menni, mert aligha találtunk volna meg ennyi érdekes helyet mi magunk a városban.

A várfal maradványai után a még fel nem újított 19. századi házak közé tértünk be, ahol régi, fából faragott belső udvarokat, balkonokat láttunk, emellett rengeteg macskát. Innen egy kis lépcsővel egy már felújított, hangulatos rész következett, a tornyos bábszínházzal. Majd a Béke-hídon mentünk át a Rika-parkba. A hídon Nina mesélt a dombon látható Narikala erődről, a Grúziát jelképező nőszoborról és volt közben még több templom is. A zenélő szökőkutat és a kabinos felvonót kihagyva visszatértünk újra a folyó bal partjára, itt egy szuvenírboltnak elrendezett föld alatti átjáróban mentünk át az út túlsó oldalára és haladtunk tovább kicsit felfelé, hogy rálássunk a fürdőkre. Majd egy kis lépcsőn le és a sziklafalak között el a vízeséshez, vissza és tovább a fürdőkhöz. Végül churkchelát kóstoltunk és közös fényképpel zárult a program. Így most van néhány hely, ahová világosban is vissza kell térni.